KINCS Est: Mit hozunk otthonról?
Mekkora ereje van a hozott mintáinknak, kapott örökségünk mennyiben határoz meg minket? - többek között ezt járta körbe Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, a legutóbbi KINCS Est vendége. Véleménye szerint alapvetés, hogy a családi mintáinkat otthonról hozzuk, és visszük tovább – akkor is, ha elhatározzuk, hogy nem így teszünk. A fő kérdés arra vonatkozik, hogy hogyan gazdálkodunk a hozott mintáinkkal? Nagyon sok mindent kapunk a szüleinktől – hangsúlyozta a szakértő. Gyermekként „megtanuljuk a világot”, szüleink segítségével „felcímkézzük” a világ dolgait, a tőlük kapott minták által számos fogalmat és viselkedési módot sajátítunk el, ezeket elraktározzuk magunkban és később ez lesz a természetes számunkra. Elsősorban nem a verbálisan közölt szabályok, hanem a tapasztalt minták alapján sajátítjuk el a világot és ezen belül a párkapcsolatot is. Ezt a mintát „ismételjük”, de nem azért, mert jó vagy rossz, hanem, mert számunkra ez lesz a megszokott.
A dolgoknak nem oka, hanem története van
Az előadó elmondta: gyakran fordulnak hozzá azzal a kéréssel, hogy mondja meg, esetükben mi lehet a probléma eredete. Úgy látja, a jelenségeknek általában nem egyetlen kiváltó oka van, hanem hosszú története, amiben mindenki hozzáteszi a maga részét. A szakember feladata: megnézni mi az adott helyzetnek, problémának a története. Hozzátette: családban élve párhuzamosan három életutat is bejárunk: egyénit, párkapcsolatit és családit. Minden ember mindhárom úton tart valahol, és ezek az életutak kölcsönösen befolyásolják egymást. Ha az egyik nincs egyensúlyban, akkor a másik életút is kibillenhet. És fordítva: könnyebb jó fej anyának lenni, ha az egyéni utunk és párkapcsolati helyzetünk rendben van.
Kozma-Vízkeleti Dániel kiemelte, hogy az egyes generációk párhuzamosan, egymástól időben eltolva, de azonos szakaszokon mennek át. Ezt a szabályszerűséget a kamaszok ösztönösen tudják, később elfelejtik, majd újratanulhatják.
Minden életszakasznak megvan a saját feladata, amit meg lehet jól oldani vagy elakadni benne. A szüleink jó megoldásai erőforrásként rendelkezésünkre állnak, ha felidézzük őket. Van ugyanis egy olyan életszakasz (12 és 24 év között), amikor mindenre, amit szüleinktől kapunk és hallunk, nemet mondunk, és csak 24 év körül kezdünk el ráismerni magunkban a szüleinkre. Ha viszont elutasítjuk a szülői mintákat, akkor az a része sem lesz számunkra hozzáférhető, ami esetleg erőforrásként előnyünkre lenne. Sőt, nem csak a tudatosítható forgatókönyvek állnak rendelkezésünkre, hanem azok a minták is, amelyekről nem tudunk, vagy nem emlékszünk. Ha viszont nincs „kapott” forgatókönyvünk egy bizonyos élethelyzetre, akkor mi sem tudunk majd az adott helyzetben hova nyúlni. Vagyis: amiben egy korábbi generáció elakadt, ott a következő is sérülékenyebb, hiszen elakadni várhatóan mi is abban fogunk, amit felmenőink sem oldottak meg jól, ezért is nem tudtak egy jó mintát átadni. A jó hír viszont az–tette hozzá az előadó, hogy minden generációnak lehetősége van és egyben felelőssége újraírni, újrastrukturálni ezeket a mintákat.
A kapott, de általunk elvetett minták nem vesznek el, tovább élnek bennünk. „Izgalmas lélektani sajátosságnak” nevezte azt, hogy az a tudatos elhatározás, hogy mi majd valamit másképp csinálunk, mint ahogy szüleinktől láttuk, csak nyugalmi állapotban működik. Amint érzelem és indulatvezérelt helyzetbe kerülünk, aktivizálódnak az örökölt viselkedési minták, amelyek újraírása sokkal komolyabb és időigényesebb munkát igényel, mint az előbbi említett tudatos elhatározás.
Mi van a tarisznyánkban?
Alapvetés, hogy a családi mintáinkat otthonról hozzuk, és visszük tovább – akkor is, ha elhatározzuk, hogy nem így teszünk. Reményt adhat viszont két dolog – emelte ki az előadó. Az egyik: minden generációnak lehetősége újra értelmezni a felmenőktől kapott küldetést. Ha nem akarjuk azt követni, érdemes szüleinknek nyíltan kimondani, bármennyire is nehéz: „Köszönöm a kapott mintát, de kérem, hogy vedd vissza, mert én nem ezt szeretném követni.”
A szakértő szerint a küldetés visszaadása melletti legfontosabb lehetőségünk: „gereblyézni” a párkapcsolatra vonatkozó szüleinktől kapott elvárásaink között. Ugyanis csak azokat az elvárásokat tudjuk kifejezni hitelesen és őszintén társunk és gyermekeink irányába, ami igazán fontos nekünk. Reményre ad okot az is, hogy minden új létrejövő család legalább két hozott minta eredője lesz, vagyis a pár eldöntheti, hogy a hozott örökségeikből mit építenek be közös életükbe: mire szánnak erőforrást és mire nem, mit jelent számukra a munka és a pihenés, miről beszélgetnek és miről nem, mennyire respektálják egymás fizikai és lélektani határait.
Az előadó példákkal illusztrálva sorolta fel a családok működésének szempontjait. A család felépítését és szerkezetét illetően „tarisznyánkban vannak” a határok, a kapcsolatok, a szerepek, a szabályok, a hierarchia és döntések. A működés és viselkedés terén örökségünk része a családi kommunikáció, a viselkedési láncok, a szokások, a forgatókönyvek, a játszmák és az életciklusok. A gondolkodás és érzelmek terén pedig otthonról hozzuk a hiedelmeket, amelyek életünk megmagyarázására szolgálnak és identitásunk részévé válnak.
Minden generációnak van lehetősége elrontani ugyanazt, amit az előző generációk is elrontottak, vagy megoldani azt, amibe a korábbiak nem fektettek energiát és közben új mintákat ellesni, kitalálni, összeilleszteni és már azokat továbbadni. A minták átírásánál két életelvet érdemes követni: vállaljuk a felelősséget életünk alakításáért, illetve felhagyunk azzal, ami nem visz előre - foglalta össze előadását Kozma-Vízkeleti Dániel
Forrás: Antal-Ferencz Ildikó
